Sabaton – The Last Stand; Rövid történelemlecke Qtya koponyájával

Man, I love tanks:
A Sabaton-t gondolom keveseknek kell bemutatnom. A svéd power metál zenekar idén augusztusban megjelenő nyolcadik stúdióalbumával készteti füljáratainkat lehetetlen gyönyör és élvezet átélésére főleg történelmi témákat, elsősorban híres csatákat, háborúkat, vagy ikonikus személyek életét feldolgozó átütő számaival.

Most augusztus 19-én jelent meg hivatalosan legújabb albumuk, a The Last Stand, amely az eddigi albumoktól eltérően egy adott témakörre fókuszált, mégpedig a történelem leghíresebb utolsó helytállásairól. Olyan szituációkról, amikor többszörös létszámhátrányban maradt harcosok egy csoportja olyan szituáció sodródott, ahonnan már nem menekülhetnek tovább és csupán két lehetőségük maradt: Harc a végsőkig, vagy a megadás.

Személy szerint ebben az írásban nem az album minőségét kívánom meghatározni, vagy a dalokat olyan szinten értelmezni, mint a középiskolai énektanárnőm (Aki szerint Argentína francia gyarmat volt és a 19. századi Egyiptomot fáraók uralták), mindinkább azok történelmi hátterére kívánok rávilágítani, adott helyzetet bemutatni és feltenni a kérdést, hogy adott híres csata valóban tekinthető e utolsó helytállásnak.

Mielőtt elkezdeném…
Mielőtt elkezdeném, szeretném leszögezni utoljára, hogy mik is az utolsó helytállás feltételei. Adott szituációban katonák egy csoportja, akik valamilyen okból kifolyólag ellenséges területen, leginkább egy bekerített hadállásban folytatnak küzdelmet. Győzelemre nincs, vagy nagyon kevés az esély. A túlélésre az egyetlen esély a megadás, rosszabb esetben megadásra sincs lehetőség. Az utolsó helytállás során a minden erősítéstől elvágott csoport tagjai a végsőkig folytatott harcot választják és folytatják azt halálukig, ritkább esetben az erősítés megérkezéséig.

Sparta:

Az album nyitódala mi más lehetne? De most komolyan, itt egy Spárta című dal, vajon miről szólhat? Vajon a Leuktra-i csatáról, ahol a 300 thébai buzi (nem viccelek) vezette Boiót Szövetség vereséget mért a túlerőben lévő peloponnészoszi seregre? Vagy Epirus-i Pyrhuss-ra, aki Spárta kifosztásakor egy fejére dobott köcsögtől lelte halálát?

Nem, ez a Kr.e 480-as Thermopylae. 300 spártai, beásva egy szűk szorosba, szemben pár tízezer fős perzsa hadsereg.

Jó, utolsó helytállásnak megfelel, de ez már annyira sablonos. Mellesleg lehet hősies cselekedet, de könyörgöm, az akkori világ legfejlettebb hadserege a görög volt, azon belül is a spártaiak. A perzsa hadseregben a halhatatlanokat és a párthusi lovasságot kivéve alig harcolt valódi katona, jobbára a Birodalom különböző népeit tömörítette magába, akik olyan híres harcosokat termeltek ki magukból, mint a fahegyű dárdával és kihegyezett gazellaszarvval harcoló núbiaiak, vagy a kis fapajzzsal (képzelj el egy konyhai edényfedővel védekező törököt egy rozsdás gyrosvágó késsel) harcoló lydiaiak.

A dalt szeretem, egész tetszetős volt hogy a 300-ból vett idézeteket is beleszőtték, de ennek ellenére nekem lassan elegem van már Thermopylae-ból.

Last dying breath:

Belgrád 1915-ös ostroma, amit nem tudok hova tenni.

Ez ugyanis egyáltalán nem utolsó helytállás. A szerbek ugyanis feladták a tarthatatlanná vált állásaikat az osztrák-magyar csapatokkal szemben és hosszú menetelésbe kezdek Montenegró felé, ahol a brit flotta a görög Korfu szigetére menekítette őket, hogy aztán 1918-ban visszatérjenek és francia támogatással Szegedig nyomuljanak előre és elszakítsák Magyarország déli területeit.

Szóval nem, ez nem… Szerintem Csingtao ostroma sokkal jobban a képbe illett volna, lévén a német és magyar katonák ott is hosszú ideig kitartottak a brit-japán hadsereggel szemben egészen addig, amíg minden lőszerük ki nem fogyott, miután elsüllyesztették a kikötőt védő hajóikat és letették a fegyvert.

Blood of Bannockburn:

Az 1314-es Bannocburn-i csata, a skót függetlenség egyik legnagyobb győzelme az Angol Királyság fölött, hogy aztán az angolok háromszáz évvel később kard helyet fasszal foglalják el a klánok földjét.

Utolsó hadállásnak megint nem nevezném, mivel az angol hadsereg legrosszabb esetben is alig volt kétszeres túlerőben a skótokkal szemben. A Robert Bruce vezette skót hadsereg főleg pikásokból állt és mint ismeretes, a középkori hadsereg fő csapásmérő erejét abban az időben a nehézlovasság alkotta, akik nem szerették ha öt méteres kihegyezett karókkal várták őket marcona skót veteránok, akik közül sokan részt vettek William Wallace felkelésében is, így volt tapasztalatuk az angolok elleni harcban. Nem mellesleg az angolokat vezető király, a gyengekezű és nyílt buzeranciája miatt megvetett II. Edwárd borzalmas hadvezér és még annál is rosszabb katona volt, ami csak tovább gyengítette a széthúzó angol hadsereget, míg velük szemben a skótokat egyesítette Robert Bruce alakja, illetve William Wallace brutális angol kivégzése miatt érzett bosszúvágy.

A skótok lényegében szeletenként semmisítették meg az angol hadsereget, aminek lovassága nem tudott rendesen kibontakozni a pikások sorfala miatt, ugyanakkor az angolok ekkor még nem használták hírhedt hosszúíjászaikat sem, így a skótok alig szenvedtek veszteséget, míg az egész angol hadsereg megsemmisült.

Tehát nem, ez nem utolsó hadállás. Nagyszerű győzelem, az tény és a dal is jó, de egyáltalán nem illik az album választott témájához.

The Lost Battalion:

Az 1918-as Meuse-Argonne-i erdőben elveszett és hat napon keresztül mindenféle összeköttetés nélkül harcoló, 77-edik amerikai hadosztály küzdelme a németek ellen. Az Antant támadást tervezett az Argonne-i erdő ellen, amit aztán az utolsó pillanatban lefújtak. Ez azonban a rossz kommunikációs hálózat miatt nem jutott el minden alakulatnak, így azok a parancs szerint támadást indítottak.

Megjegyzem, ez nem egyszeri alkalom volt. Az Antant oldalon gyakran előfordult ilyen, főleg Haigh marshall parancsnoki hozzáértésének hiánya miatt. Egy alkalommal az angolok egy tankok által támogatott támadást terveztek indítani, azonban a felderítés megerősített német állásokról hozott hírt, így a támadást lefújták és helyette tüzérségi előkészítést írtak ki. A parancsot a támadás lefújásáról mindenki megkapta, kivéve a tankok kezelőit, akik meg is indították a támadást. Meglepő módon a három brit tank át is tört és egész jól nyomultak előre egészen addig, amíg a kiírt tüzérségi támogatás célba nem vette a német vonalakat és szét nem lőtte az azon éppen áthajtó angol tankokat.

Szóval vissza a témához. Az amcsik mindenféle támogatás nélkül támadást indítottak a németek ellen. Hamarosan észrevették, hogy senki más nem indít támadást és hogy ők csapdába estek az Argonne-i erdőben. Hat napon keresztül tartottak ki a német túlerővel szemben minden összeköttetés nélkül, miközben mind a német, mind az antant tüzérsége lőtte az állásaikat. Többek között egy postagalambnak köszönhetően hírt tudtak adni magukról, így hat napnyi elkeseredett harc után végül az eredeti egység töredékét ki tudták menekíteni a katlanból.

Igen, ez egy utolsó helytállás. Igen, a dal is egész jó, bár promóanyagnak én elég gyengének éreztem korábban. A hozzá készült klip meg szerintem borzalmas, mivel az alávágott animáció nem az 1918-as Meuse-Argonne frontvonal, hanem az 1944-es Ardenneki német offenzívának tűnik.

Rorke’s Drift:

Opa!

 

Az 1879-es dél-afrikai, angol-zulu háború egyik leghősiesebb eseménye. Miután Isandlwana-nál a zuluk megsemmisítették a britek egyik inváziós hadseregét, a zsákmányolt angol puskákkal megerősített zulu hadsereg az angolok egyik utánpótlási bázisára támadt a Rorke-árokban. Itt egy missziós és kereskedelmi telep működött korábban, amit a háború alatt az angolok az utánpótlási útvonaluk egyik állomásaként használtak.
Az itt állomásozó körülbelül 150 brit katona és civil beásta magát a legóvatosabb becslések szerint is 3.000 fős zulu hadsereggel szemben.

Mondjuk minek ásták be magukat? A zuluk főleg dárdával harcoltak, az ellen meg nem véd meg a térdig érő homokzsák…

A húszsoros túlerőben lévő zulukat két napon keresztül tartották fel a brit katonák. Mindeközben 17 katonát veszítettek, miközben legalább 300 zulut öltek meg egészen addig, amíg a bennszülött hadsereg fel nem adta a küzdelmet és el nem vonultak.

Elég híres esemény a viktoriánus idők történelmében, egyben az egyik leghősiesebb helytállása a brit hadseregnek. Imádom ezt a dalt, szerintem az egyik legjobb ami az albumra került.

The Last Stand:

Róma 1527-es kifosztása, mely során a Habsburgok vezette spanyol zsoldossereg lerohanta és kifosztotta a szent várost. A Vatikán védelmére maradt 189 svájci gárdista a Szent Péter téren ütközött meg a spanyol zsoldosokkal, biztosítva ezzel hogy a pápa elhagyhassa a Szentszéket és az Angyalvárba húzódhasson az ellenség elől. A svájciak a végsőkig kitartottak, a Szent Péter térről kiszorulva a Bazilika lépcsőin folytatták a harcot, majd a Bazilikán belül küzdöttek tovább egészen az őket vezető Röist kapitány haláláig, ami után a túlélők letették a fegyvert.

Az album címadó dala és nem is véletlenül. Legalábbis nekem ez a kedvencem az összes közül és szerintem jó döntés volt ezt a legfőbb számnak választani.

Hill 3234:

Az 1979-89-es Szovjet-Afgán háború egyik híres ütközetéről, a 3234-es magaslat védelméről szóló dal.

Az utánpótlási útvonaluk biztosítására a szovjetek egy ejtőernyős osztagot dobtak le egy névtelen, a magassága (3234 m) után elnevezett hegy tetején, hogy biztosítsák a lenti völgyben haladó konvoj biztonságos haladását és fékezzék meg az afgán gerillák támadásait.
A csata a csúcsért két napon keresztül folyt, miközben az afgánok minden elképzelhetőt bevetettek a beásott szovjet ejtőernyősök kifüstölésére. A harcok majdnem két napon keresztül folytak, míg az utolsó orosz konvoj is átjutott a völgyön, ezzel az ejtőernyősök teljesítették a küldetésüket és helikopterrel kiürítették őket.
A harcok olyan hevesek voltak, hogy a ledobott 39 orosz katonából 6-an vesztették életüket és 28 sebesültet kellett evakuálni, tehát a csata végére mindössze 5 szovjet katona volt harcképes állapotban, míg az afgánok legalább 200 katonák veszítettek a harcokban.

HOLD YOUR GROUND!!!

Shiroyama:

Az 1877-es japán Setsuma lázadás utolsó ütközete, mely során a maradi rendszert képviselő szamurájok utoljára vonultak csatába a modernizálást sürgető császár csapatai ellen. Több vesztes ütközet után 500 szamuráj vetette meg a lábát Shiroyama-nál, ahonnan egy utolsó támadást indítottak a birodalmi hadsereg 30.000 sorgyalogosa ellen. A középkori fegyverekkel felszerelt szamurájok mind egy szálig elhullottak a csatában.

Egy kikötésem volna ezzel kapcsolatban, mégpedig ennek a helyére én inkább egy ismertebb eseményt választottam volna. Shiroyama inkább japában ismert és fontos esemény, nemzetközi színen a jelentősége elég csekély.

Winged Hussars:

Bécs katasztrofális, 1683-as török ostroma, ahol az ottomán vereség egyet jelentett azzal, hogy a török hadsereg a kor követelményeihez képest lófaszt nem ér. A várost védő német és magyar katonák hősiesen tartották állásaikat az ottománokkal szemben, míg a beérkező Szent Liga csapatai, élükön a lengyel-litván haderővel szét nem verték a seregüket és ezt követően meg nem kezdődött Magyarország felszabadítása a 150 éves megszállás alól és ami egész könnyen végbe is mehetett volna, ha nem köptek volna bele a levesbe azok a buzeráns franciák.

Nem tudom minek nevezzem ezt, az 1683-as bécsi csata inkább az Ottomán Birodalom egyik utolsó valódi haditette volt, azonban a legalább 100 évvel elmaradt török hadsereg szinte semmi fenyegetést nem jelentett a Habsburgoknak, ami végül a Szent Liga megalapításához is vezetett és később a második mohácsi csatához.

Egyedül annak örülök, hogy egy a magyarokhoz is köthető hadi esemény Belgrád ostromán kívül, ugyanis Bécs védői között nagy számú magyar katona is harcolt a törökök ellen.

The Last Battle:

Az osztrák Itter kastély ostroma az európai háború végső napjaiban, pontosítva 1945 május ötödikén. A magasrangú politikai foglyok, elsősorban franciák, fogva tartására átalakított erőd felszabadítására intézett amerikai támadás, mely során kimenekítették a kastélyban addig fogvatartott franciák egy részét, miközben folyamatosan küzdöttek a fanatikusan ellenálló SS katonák ellen…

Őőő… Annyira nem jön be, erről az eseményről szinte semmit sem tudok, de hogy őszinte legyek nem is érdekel igazán. A francia politikai foglyok között volt Daladier, a teljesen tehetségtelen francia politikus, illetve nem egy magasrangú francia vezérkari tiszt, akiknek háborús hatékonyságára kiváló bizonyíték az alig hat hét alatt bekövetkezett német győzelem 1940-ben Franciaország fölött, ami elsősorban a kastélyban fogvatartott tisztek töketlensége miatt következhetett be.

Utolsó hadállás:

Bár a legutóbbi Heroes album nem igazán a szívem csücske, a The Last Stand viszont üdítő újítás volt szerintem, annak ellenére hogy a megjeleníteni szándékozott tematikából szerintem majd a fele egyáltalán nem illik bele az utolsó helytállások körébe, ennek ellenére a Rorke’s Drift és a The Last Stand szerintem bőven kárpótolnak a többi dal középszerűségéért. Brodenék ismét hozták a formájukat, megint egy házmarcangoló bestiát hoztak össze, aminek üvöltésére bármelyik férfi kész lenne egy tank nyergébe pattanva végigszáguldani Európán.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.